Az első biciklim, amire vissza tudok emlékezni, nem is bi volt, hanem tri. Piros fémvázzal, előre-hátra csúsztatható citromsárga műanyag üléssel, ami nyáron kellőképpen fel tudott forrósodni ahhoz, hogy már ne legyen jó rajta ülni. Ráadásul idővel a műanyag pont annyira kopott el, hogy már akkor is összevissza csúszkált, ha azt az ember nem akarta. Első leckéimet az élet ma is végtelennek tűnő tanítóiskolájában ez az ülés adta a herék érzékenységét részletező tantárgy keretein belül. A pedálokkal az első kereket lehetett hajtani, s a hátsó összekötő tengelyre felpattanva remekül funkcionált rollerként is. Kétkerekűvé növekedvén egy narancssárga szovjet egyszerűségre pattanhattam, tapasztalati pontszámaimat növelendő. Megtanultam többek között, hogy a nem felfújható, tömött kerék praktikuma csak bizonyos határok között élvezhető, valamint látványos és emlékezetes esések segítségével az is bevésődött, miért nélkülözhetetlen szériatartozék a fék. Gyorsan kinőttem ezt is, de már várt rám tűzpiros huszonnégyes Csepelkém. Szép időket töltöttünk együtt, távoztával pedig gyermekkorom utolsó, önfeledt éveire átnyergelhettem öreganyám ezeréves, csuparozsda-csupafolt huszonnyolcas rettenetére. Nem véletlen az ezeréves jelző, tényleg olyan volt, mint a Millenium Falcon: kinézetre nem ért egy fél marék savanyú ringlószilvát sem (nálunk a téren ez volt az alapvaluta), de szinte suhant az úton, nem is rajta, felette, széles bőrülése elképesztően kényelmes volt, az alatta lévő hatalmas rugók finoman nyiszorogtak minden mozdulatra. Az első keréken az előírásos téglavörös vietnámi tükörradiál feszült, a hátsón Taurus, ami menő dolog volt akkortájt, mivel nem lehetett kapni sehol (ezt is anyám szerezte valami munkatársától, de hogy miért csak egyet, azt nem tudom). Tökéletes volt köztünk az összhang, sosem hagyott cserben, szinte magától elvitt bárhová. A kegyetlen idő elszakított minket egymástól, s bár volt utána olyan bringám, amivel másfélszer kerültem meg az Egyenlítőt a beletekert kilométerek alapján, most meg egy olyat hajtok, ami kis híján annyiba került, mint egy használt gépkocsi (nem is az enyém, az asszonyé, nekem, csóró szemüvegesnek a büdöséletben se lesz ilyen, más kérdés, hogy én inkább sört vennék ezen a pénzen), de azt a vénséges vén huszonnyolcast nem felejtem el, amíg élek.
A Fehér Nyúl főzdét is megihlették a kerékpárok, Psycho Cycle nevű session IPA-juk már a pohárból tekintget kifelé. Igen szép, narancsos árnyalatokat villogtat felénk, habja visszafogott, laza szerkezetű, az átlagosnál tartósabb. Mézédes mangóillat kényezteti az ember orrát, melyhez a továbbiakban egyéb trópusi gyümölcsök és citrusfélék is csatlakoznak. A két újvilági ismerős, az Eukanot és az Azacca teszi a dolgát. A picit vékony korty finoman gyümölcsös savanykássággal nyit, majd a komlók veszik át a stafétát, bár a 30-as IBU is mutatja, hogy annyira azért nem szaggatják az istrángot. A típus elvárásainak megfelelően az alkohol is megáll 4,5-nél, a főzde egyébként is egész estés, illetve egész napos sörözésekhez ajánlja. A vége enyhén gyantás, az utóíz barackmagosan kesernyés. Könnyű, jól iható sör, s ugyan nem szeretnék bosszantóan felelőtlennek tűnni, de ebből én féltucatnyit is nyugodtan le tudnék nyelni, mielőtt hazakerekeznék a dűlőúton, amin naponta két autó megy végig, ráadásul ebből az egyik a miénk.
