Címke: lager

838. Pražačka

A focihoz, mint olyanhoz nekünk mindig is kissé ambivalens volt a viszonyunk. Gyermekkorunkban, ha kiléptünk a szülői ház kapuján, rögvest egy, az átkozott cucialista tervgazdálkodás által pöpec módon kiépített játszótéren találtuk magunkat (melynek volt egy közlekedési park része is, korrektül felfestett útjelzésekkel, táblákkal, működő és kapcsolgatható [!] jelzőlámpákkal), ahol persze volt focipálya is. A labdakergetés akkortájt olyan automatikusan végzett tevékenység volt, mint a lélegzetvétel. De csak ott, a téren. Amikor a suliban kellett/lehetett ezt a sportot űzni, az már nem volt az igazi. Az ifjonti évek tűntével a foci is kikopott érdeklődésünk pénztárgépszalag hosszúságú listájáról, bár baráti társaságban egy-két (há’-négy) sör mellett szívesen üvöltöztünk mi is, csak előbb furmányosan kifigyeltük, mikor mit kell kiabálni, mert ugyan a szabályokkal nagyjából tisztában voltunk, ám a csapatok kilétével és súlyával sosem. Tudjuk azt is, hogy népszerű és a figyelem fontosabb dolgokról való elterelésére kiválóan alkalmas játék, ismerjük a csapat, futballnemzet, stadionépítés kifejezéseket is, habár bizonyos kontextusban történő használatuktól már akut és vehemens hányingerünk támad. Többek között ezért sem néztünk utána, miért készült eme sporttal fémjelzett limitált kiadás ma esti sörünkből. Biztos valami vb lesz megint (ha már világbajnokság: az megvan, hogy 1969-ben nem csak a magyar csapat vérzett el a selejtezők során, hanem a salvadori és hondurasi is, utóbbiak szinte szó szerint? A salvadoriak az időntúli tizenegyesnek köszönhetően 3:2-re győztek, ám a meccset követő zavargások miatt és ürügyén háború tört ki a két ország között [La guerra del fútbol], mely ugyan csak néhány napig tartott, de több ezer halálos áldozatot követelt. Ráadásul a Közép-amerikai Közös Piac, mint szervezet, összeomlott, mindkét országban éhínség ütötte fel a fejét, újabb ezreknek akasztva a lábujjára dögcédulát. Természetesen El Salvador a következő fordulóban kiesett).

Művészi – illetőleg annak szánt és gondolt – fotómontázs előző bekezdésünk illusztrálásához

A Pražačka Rakovníkban készül, Csehország középső régiójában a Tradicní pivovar v Rakovníku mostohagyerekeként, ugyanis a főzde húzómárkája a Bakalář, mely termékcsoportról szintúgy a közeli jövőben tervezünk megnyilvánulni. Ezért a főzdéről most csak dióhéjban annyit árulunk el, hogy alapítását 1454-re teszik, amikor a mi szomorkásan rövid életű V. László királyunk (17 éves korában hagyta itt ezt a siralomvölgyet, a modern orvostudomány vizsgálatai alapján valószínűleg leukémia végzett vele) megerősítette a város mérföldjogát. Az elvileg független gyártó manapság éves szinten cca. 140 ezer hektoliteres termelést tud felmutatni, melynek tetemes részét az oroszok vásárolják meg.

A városról pedig mézesmadzag gyanánt megemlítenénk, hogy 1966-ban itt alakult meg (akkor még Mandragora néven) a Brutus rock-protopunk-reggae formáció, melynek az évtizedek során majd’ ötven tagja volt már. A jelenlegi frontember Alexander „Sáša“ Pleska, aki civilben a Prágai Vegyipari- Műszaki Egyetem környékén is előfordul, merthogy ő fedezte fel/dolgozta ki a bifunkcionalizált folyékony polibutadiének lehetséges előállításának módozatait, akármik is legyenek ezek. Hálistennek Sáša már nyugdíjas, így nyugodtan tud koncentrálni a stage diving problémakörére. Alant pedig Zase pivo című szerzeményüket élvezhetitek.

Hlavu vopřenouvo zeď pisoáru mám/Když tě přivedou tak tě nepoznám…

Sörünk mindezeken túl nem egy nagy durranás, faék egyszerűségű desítka ez valahol 9,7 és 10,5 B° között, négyes alkohollal, 23-as IBU-val. Javára írandó azonban, hogy nem is akar komplikáltabb dolognak látszani ennél. Standard kinézet, laza szerkezet, könnyű ihatóság, a korty utolsó szakaszában hirtelen előugró, néhány másodperc erejéig akár még markánsnak is nevezhető keserűség, aztán lecsengésként halovány édességek.

Nem zuhantunk vele szerelembe, ám ha a jövőben olyféle becsületsüllyesztőbe invitálnak minket kórusban ordítozni, ahol Pražačka van az itallapon, nagyobb lelki nyugalommal fogunk letelepedni a pulthoz.

835. Jarošovský Joža

Elmúlt a henye és nemtörődöm időszak, vége a l’art pour l’art ivászatoknak, mostantól megint meg kell dolgozni a betevő sörért, ám ennek is megvan a maga szépsége. Rámarkolunk ismét vándorbotunkra (a kétértelműségtől és az áthallásoktól ebben az évben sem fogunk lemondani és szabadulni), Morvaországot célozzuk meg, annak is a zlíni kerületét, s meg sem állunk Uherské Hradiště-ig. A németek ugyan Ungarisch Hradisch-nak hívják, ez sem sokkal jobb, mint a cseh variáció, de a történelmi tényezőkkel vastagon megkent város a Magyarhradis, illetve a Magyarvár névre is hallgat. A város alapítását általában II. Přemysl Ottokár neve mellé jegyzik az 1257-es évvel együtt. Hosszú időn keresztül ez volt Morvaország legdélibb városa, kellemetlen közelségben a magyar határhoz (innen ered a neve is, melyet hivatalosan 1587-től használnak).

A város látképe Jan Willenberg 1593-as fametszetén

A mi igazságos Mátyásunk meg is próbálkozott egy ostrommal 1470 környékén, de a mostoha időjárás miatt a Morva annyira megvadult, hogy a magyar seregek meglehetősen nyirkos alsóneművel fordítottak hátat az erődítménynek. Néhány év múlva azonban az olmützi békekötés során Mátyás és II. Ulászló rendezik a konfliktust, ezért nemesen metszett orrú uralkodónk belovagolhatott a városba. A lakók hősiességét és hűségét jutalmazandó a város új címert kapott, melyben az említett tulajdonságokat a pajzsot és kardot szorongató lovag személyesíti meg. Humorérzékéről is híres királyunk viszont nem bírta ki, s elegánsan megfricskázta kissé a helyiek orrát, mert a címerben a várkaput felhúzott állapotban ábrázoltatta, jelezvén, hogy azért mégiscsak sikerült neki bejutnia, nedves gatya ide vagy oda.

Uherské Hradiště északkeleti részén található Jarošov, ami 1971 óta a város része, habár tíz évvel ezelőtt megpróbált önálló településsé válni, de nem jött össze a többség. Viszont a sörfőzdét már 1688-ban összegründolták, működött is szépen 1997-ig, akkor viszont rátették a lakatot. A Jarošovský pivovar a régi főzdétől fél kilométernyire készíti söreit 2017 februárja óta. A lelkes vállalkozás büszke az évszázados hagyományokra, a minőségi alapanyagokra és a helyi, kezeletlen vízre, ami egyedi karaktert biztosít söreiknek. Szívesen dolgoznak az eredeti receptek alapján, de bátran vágnak neki az ismeretlennek is. Jelenleg nagyjából tucatnyi sört készítenek, ezekből landolt nálunk kettő, via Richárd Papdi.

Elsőként a Jarošovský Joža kerül pohárba, ami egy félbarna, picit emeltebb alkoholtartalmú (5,5%) ászoksör. A 0,75-ös palack férfias pukkanással nyílik, s mire a közben átöblített pohárral odafordulunk, a hosszú nyakon már ki is kukucskál egy kíváncsi és masszív habkígyócska. A törtfehér hab pohárba kerülés után is hosszú ideig tartja magát, nyugodtan és vaskosan üldögél a sötét borostyán színben pompázó, szűretlensége miatt enyhén felhős sör tetején. A mi Jožánk illata malátában dús, finoman karamelles, enyhén fűszeres, első blikkre a szerecsendió ugrik be. A korty telt, eleje malátás, barna kenyeres, a komlók kellemesen könnyedek (IBU 20), mellettük időnként vidáman gyümölcsös, almás jegyek villannak meg. A vége kesernyés, az utóíz óvatosan, diósan fanyar.

Remek darab ez így rögtön az új esztendő elejére, remélhetőleg jó ómenként fog funkcionálni az elkövetkezendőkre tekintve.

834. Konrad Svetlé Výčepní

Vratislavicében jó pár alkalommal jártunk már virtualice, vagy hatféle Konradon ittuk át és túl magunkat (rendben, vesszük a fáradságot, tessék: volt a tizenkettes, a Kapucín, a Spytihněv, a Vratislavické Řezané, a Zelený Král és a Světlý 11° Ale, aki az illegalitásban a Gepard fedőnevet kapta). Meséltünk eközben pókokról, Szent Patrikról, a Siretoko-félszigetről, szőnyeggyárosokról és ereiket saját szemüveglencséikkel felvagdosó náci tisztekről, valamint Ina Galušková nővérről a Kórház a város szélén című sorozatból. Ezért hát most, amikor a néhány örvendetesen befutó tétel miatti ismételt rovancsolás folyamán elénk gurult az egyik setét és pókhálós sarokból a Konrad Svetlé Výčepní a maga szerényke tízes Ballingjával, 4% környékén egyensúlyozó alkoholtartalmával, hirtelen nem is tudjuk, mit kellene mondanunk. Némi csendes mélázás után (ami nem is megy olyan könnyen, mert az ünnepkörnek megfelelően már túl vagyunk néhány emberesebb túrán a Pierre Marie Edouard Malligand-ról elnevezett fok környékén, s legalább kettő, a körülmények szerencsétlen összjátéka esetén akár három hasonló kirándulás várat még magára, pedig már így is eléggé meg vagyunk viselődve) úgy döntünk, hogy miközben csendesen megiszogatjuk ezt a sört, összesítünk, statisztikázunk és lehúzzuk a rolót erre az esztendőre.

Jöjjenek hát a száraz tények. A tárgyalt évben eme Konrádkával együtt százhuszonhárom sört kóstoltunk és véleményeztünk itt a csoportban (indulásunk óta 834-et). Ehhez 49346 szót hívtunk segítségül és pöntyögtünk le, cca. kilencven oldalnyi virtuális A4-est használva fel. A közösségi oldal szerint 28769 látogatónk volt, s ez elég döbbenetes szám ahhoz, hogy minden további nélkül elhiggyük és hálásak legyünk mindnyájatoknak. A tagok létszáma is szépen gömbölyödik, pillanatnyilag 377-en vagyunk, ennyi emberrel pedig már elég látványos tömegjeleneteket lehet tervezni. Domainnevet is vásároltunk, immár teljesen legálisan a mienk a porbollettem.hu oldal, ami párhuzamosan és szorgalmasan működik együtt a csoporttal, s ahová még mindig nem rakosgattuk fel a régebbi írásokat, mert nem érezzük hozzá magunkban az erőt. Az oldalt reklámozó pólót viselő emberek száma szintén örvendetesen gyarapodik, ilyen téren sem fognak szűnni erőfeszítéseink a következő esztendőben.

Köszönünk tehát nagyon szépen mindenkinek mindent, hogy olvastatok, kommenteltetek, megjegyzéseket fűztetek, fotókat és sörélményeket osztottatok meg, söröket küldtetek és ajándékoztatok, hogy működtettétek és a hátatokon vittétek ezt az egészet. Hálásak vagyunk, komolyan.

Kívánunk hát minden szépet és jót nektek az új esztendőre. Jöjjön össze, amit terveztek, és amit szeretnétek, hogy összejöjjön. Igyatok jó, nem annyira jó és kifejezetten sz@r söröket, hiszen minden tisztességes érmének legalább három oldala van. Ha pedig ennek hatására kikívánkozik belőletek valami (nem arra gondolok, amit fel kell mosni), akkor gyertek, megbeszéljük. Maradjatok velünk továbbra is, olvassatok minket, mi nagyon fogunk igyekezni, hogy szerteágazó és szórakoztató tartalommal töltsük ki ezt a felületet. S hogy ez mennyire fog sikerülni? Mához egy esztendőre kielemezzük.

PS.: a Svetlé Výčepní nem egy hűdejó sör, íz- és illatvilága inkább az olcsó (illetve annak gondolt és mondott) eurolágerek irányába hajlik, mintsem a „csehes” pilsek felé, ám ennek ellenére még bőven a fogyasztható kategóriában landol. Ráadásul egyetlen olyan zavaró tulajdonsága sem volt, ami elterelte volna a figyelmünket az évzáró poszt megírásától. Ez a tulajdonság pedig egyre nagyobb erénynek számít a mai világban.

PPS.: a szavak száma 49844- re módosult.

825. Tiltott Csíki Gold

Enkezünkkel elkövetett tökönszúrásnak tűnhet más tollából származó sörös írással nyitni a sajátunkat, mi mégis megtesszük. Tessék: https://magyarkonyhaonline.hu/cikkek/baksorok-oszre-kecske-nelkul?fbclid=IwAR10IvkM2wslQSPwO8fPLdKrNcg-5CsBwtK_crb9KfCl9KccAkXoxE8RBXk

Ennek több oka is van, soroljuk. Pro primo: Vasarhelyi kolléga szakértő és szakmai írásai mindig is stabil világítótoronyként meredeztek előttünk (ennek lett egy kis fallikus felhangja), tudásáért tiszteljük, szívesen és önzetlen mód népszerűsítjük. Másodsorban a mellékelt cikkben mindent frappánsan összefoglal a baksörökről, ezért ezt nekünk már nem kell megtennünk, ami jó, mert közismerten kényelmesek vagyunk. Pro tertio: írásában említi ma esti sörünk alapváltozatát is, kvázi mint anti-baksört, így káprázatos módon erről sem kell már lerántanunk a leplet, lévén az is rendkívül strapás és összetett mozdulatsor. Ebből kifolyólag más dolgunk nincs is, mint kinyitni a Tiltott Csíki Gold néven futó, engedjük meg: pilseni, ám úgy fest, a legkevésbé sem bak sört (hiszen receptúrája megegyezik a Tiltott Csíki Sörével, csak egy állítólagosan minimum 45 napos érlelési időszakkal igyekeztek karakteresebbé és gazdagabbá tenni ízvilágilag), s közben morfondírozni. Morfondírozni azon, hogy vajon ha a csíki mesteremberek a chipsnek való pityóka kapálásán, illetve a konzerválandó medveszar szedegetésén túl (azt tudtátok, hogy Csíki Kakas néven pattogatott kukoricát is forgalmaznak?) a sörfőzésbe is legalább ekkora lendületet és energiát fektetnének, hol tartanának mostanra.

“Mi a kukoricát nem a sörbe tesszük, hanem mellé kínáljuk.” Szép gondolat.

Mert bizony ez így – ha a marketingbullshittől eltekintünk – nem egyéb egy egyre inkább indusztriális ízvilággal rendelkező, meglehetősen túlértékelt, s még annál is inkább túlárazott lágernél. Aranysárga szín, közepes, hamar megrogyó hab, alsópolcosan savanykás, kissé fémes illat. A bakok masszív malátalapjának nyoma sincs, halovány gabonás édességek és reszketeg komlókeserűk menekülnek fejvesztve a döbbenetes savanyúság elől, mely a korty második harmadától az utóíz végéig kitart. Annak ellenére, hogy a gyártó a baksörség létjogosultságát az alkoholtartalomtól teszi függővé, a Gold 6%-a nem oszt, nem szoroz. Cserébe viszont ettől a vékonybéltekerően savanyú ízvilágtól tompa tarkótáji nyomást is beszerezhet az ember, ami már majdnem olyan, mintha.

Így a végére pedig a klasszikus vicc jut az eszünkbe, hogyaszongya:

Két székely beszélget:

– Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.

– Miért, jobban van?

Ha pediglen szegény (módotlan) Áron helyére sörünket passzintjuk, máris levonhatjuk a konzekvenciát: nem, nincs jobban.

P.S.: átfutva az írást, s magunkat könyörtelen pszichoszexuális elemzés tárgyává tévén ráébredtünk, miért helyeződött fallikus szimbólum a szövegtestbe. Hát ’iszen Maya Gold ceglédi születésű. Az meg itt van a kertek alatt.

Igen decens és visszafogott fotográfia a művésznőről

822. Xaver Barrique

Tovább sündörgünk Brno közelében, hogy aztán – tovább nem titkolva – ebben a szép városban pihenjük ki ismét a fáradalmakat, addig azonban még be kell ugranunk pár mondat és egy palack erejéig Blučinába. Ez a kétezeregynéhányszáz lelket számláló település a környékbeli borvidék egyik központja, ám akad itt sör is, ezért a mitkeresünkmiitt? jellegű kérdéseket tovább is pöccinthetjük. A közelben lévő Rajhrad bencés apátságában fellelt okiratok alapján a falu első írásos debütálását 1045 környékére tették, ám később kiderült, hogy a furmányos barátok eme dokumentumokat pár száz esztendővel később hamisították. Nem ítélkezünk, megértjük. Ennyi az élet, a pin@ meg a pénz, ahogy Gengszter Zé mondta volt.

Blučinai képeslap, 1920

Fontos régészeti lelőhelyként is nyilván van tartva, az itt feltárt népvándorlás kori fejedelmi sírban talált alemann stílusú (ez többek között a hüvely rögzítésének módjában, illetve a markolat kialakításában különbözik az akkori újgazdagok között szintén népszerű frank típustól) aranyozott markolatú kard igen tetemes értéket képvisel.

A település határában feltárt leletek, illetve egy annak részét képező germán kard replikája

Blučinában az első legális és hivatalos főzde 1560 körül létesült, termelt is becsülettel, amíg aztán 1884-ben le nem égett. 2005-ben gondolta úgy egy Svatopluk Strava nevű közlekedésmérnök, hogy ő bizony újra nyit egyet. Az elképzelést tett követte, gyorsan kibérelte a helyi vendéglőt is (nem lehetett nehéz, az apjáé volt, aki Xavéri Szent Ferencről nevezte el a létesítményt, lévén ő is eme legendás keresztnév tulajdonosa) hogy legyen hol meginni a sört, aztán nekilátott. A Pivovar Xaver ászok vonalon nyomul, de nagyobb ünnepekre, születésnapokra készítenek speciális főzeteket is. A mi példányunk a vezérhajónak számító Xaver 12-es barrikolt változata (említettük, hogy borvidéken járunk). A barrique, mint eljárás azt jelenti, hogy a tölgyfából készített hordókat különböző módszerekkel belülről pörkölik, s az abban tárolt, érlelt alkohol mindenféle érdekes ízanyagot old ki az égetett dongákból. Mivel nem olcsó megoldás (egy ilyen hordó elég drága, oszt’ két-három év múlva ki kell dobni), ezért használatos az ugyan jóval kevésbé intenzív ízvilágot produkáló, ellenben pénztárcakímélőbb „csipszes” variáció is. Ilyenkor égetett tölgyfaforgácson erjesztenek és érlelnek. Hogy ma esti sörünk melyik változatban készült, összehasonlítási alap híján titokban marad.

Örökké csapongó, nyughatatlan fantáziánkat most a címkén olvasható SESV felirat ragadta meg, ami ugyan lehet orvosi képszegmentáló eljárás (Segmentation-Emendation-reSegmentation-Verification), vagy a modern tengeri olajkutatásnál/fúrásnál használt önemelő hajó (Self-Elevating Support Vessel), esetleg a Solanum viarum nevű agresszívan invazív gyomnövény Soxhlet-féle kivonata (Soxhlet assisted Extracts of Solanum Viarum; ezzel kapcsolatban még egy nagyon ígéretes kutatási anyagot is átfutottam indiai gyógyszerészek tollából, jól működő antioxidánsokat lehet készíteni a növényből, akit érdekel, annak szívesen átküldöm a tanulmányt), ám joggal érezzük úgy, hogy ezzel egy centiméternyit sem jutottunk előrébb a sör irányába. Ha pedig SESU-nak olvassuk, mindenféle gélek és síkosítók kezdenek ömleni a monitorról, zavarba ejtő tömegben. Elengedjük a témát. Majd nálunk avatottabb elmék megfejtik, mi most töltünk és iszunk.

A Solanum viarum termése

Kellemes, szemet pihentető rézvörös árnyalat, a szűretlenség miatti ködös hatással vegyítve. Habja közepes, nagy lyukakkal, tapad a pohár falára, tartósnak is mondható. Illata mint egy régi asztalosműhelyé: kissé savanykás, fűrészporos, enyhén füstös tölgyfa. Intenzív és tartós, távoztával halvány malátás édesség is észlelhető. Ízvilágát is alapvetően határozza meg ez a fanyar, fás, tanninos-vörösboros vonal. Elsőre kicsit furcsa az összhatás, akaratlanul is a szavatossági időt keresgéli a tekintet a palackon, de aztán kinyílik a dolog, a csersav bámulatos könnyedséggel fuzionál a komlókeserűkkel, szokatlan, ám élvezetes, szépen elnyújtott, hosszan lecsengő élményt kínálva. Nem állítom, hogy könnyen iható sör, azt sem, hogy napi fogyasztásra javasolnám, de összességében pozitív emlékeket iktatunk róla a megfelelő mappába.

Így a végén köszörülnénk egy kicsit a csorbán, a Dej Bůh štěstí feliratot –lévén klasszikus cseh sörszlogen (is) – nemcsak hogy értjük, de hallgathatjuk is a Dymytry együttes jóvoltából. Ők a psy-core stílus megalapítói, s bár prágai illetőségűek, szívesen ajánljuk mindenki figyelmébe kedves nótájukat, melyben közeledő ellenségekről, magányról, összetört csontokról és örvendező férgekről dalolnak. Jó szórakozást, és Dej Bůh štěstí!

821. Kyjovský Prémiový Ležák

Tovább zsonglőrködünk a cseh kisüzemi palackokkal, irány a Dél-morvaországi kerület, azon belül pedig Kyjov. Valószínűleg az urbánus legendák témakörébe tartozik az a történet, mikor is egy tisztes állampolgár Brnoból Kijevbe kívánván utazni, a pályaudvaron a hasonló hangalak miatt a másik városba kapott jegyet. Már az utazás olcsóságán is kellemesen meglepődött, hát még amikor uszkve félórás zakatolás után közölték vele, hogy megérkezett, le lehet szállni. El volt ragadtatva a cseh államvasutak hihetetlen teljesítményétől, aztán hamarosan befutott a menetrendszerű hidegzuhany is. Se non è vero è ben trovato – mondja erre a bölcs olasz. Célállomásunknak az ukrán fővárossal párhuzamba állítva sincs az égvilágon semmi szégyellnivalója, bár tény, hogy kicsit kisebb. 1126-ban említik először egy rendkívül cirkalmasan megfogalmazott latin irományban, mint kereskedelmi központot, hivatalos főzési engedéllyel pedig 1525 óta rendelkeznek. Az első világháború végéig Gaya néven is futott, mint az osztrák birodalom része, de már 1921-ben megrendezték itt a Slovacký Rok nevű morva folklórfesztivált, mely azóta is a legrégebbi ilyen jellegű kulturális eseménysorozat a környéken.

Kyjov/Gaya 1727-ből

A Kyjovský Pivovar 2014-ben lett megalapítva egy addig is jól működő hotel és étterem kiegészítéseképpen. Egyrészről minőségi, helyben készített söröket kívántak biztosítani a vendégek számára, másrészt a főzdelátogatás turisztikai programokba is remekül beilleszthető. Komló- és élesztőfürdőt is lehet venni, melynek keretein belül 45 percig áztathatja magát az ember a meleg levekben, miközben a dézsa melletti falból kiálló csapról korlátlan a sörfogyasztás lehetősége. Mindezt sz@ros 6500 HUF-ért. Hát a hülyének is. A főzde nagyjából tucatnyi sört állít elő, akad porter, imperial stout és APA is, de értelemszerűen a pilseni vonal a legerősebb. Mai sörünk is ezt a csapatot erősíti, lássuk hát, mit tud a Kyjovský Prémiový Ležák.

Klasszikus aranyszínben pompázó tizenkettessel van dolgunk, hófehér, közepes, átlagosan tartós habbal. Illata enyhén édeskés, könnyedén komlós, jellegzetes saaz aromákkal. Ezt a finoman fűszeres, picit zöld világot az ízek is elvártan és magától értetődően hozzák. Semmi csavar, semmi faxni: egyszerű, jól összerakott, szűretlen, pasztörizálatlan pilsener. 35-ös IBU, 4.5-ös alkohol, szép hosszú, kesernyés lecsengés. Bár felénk is ilyen folyna a kádnál lévő csapból. Mondjuk ehhez előbb jól jönne egy kád is, mer’ az nincs.

Zárásképpen pedig részben elvakult, ám annál elhivatottabb sci-fi rajongóként mindenképpen meg kell említenünk a városka híres szülöttének, Silvie Tomčalovának nevét, aki Silvia Saint művésznéven ugyan többségében teljesen más műfajban domborított (cca. 300 felnőtt tematikájú alkotásban szerepelt, ami azért elég szép teljesítmény), de egyik jelenetét még Nebula-díjra is jelölték. A The Uranus Experiment: Part Two című izgalmas filmben a művésznő egy parabolapályára állított orosz repülőgép fedélzetén mintegy húsz másodpercig él nemi életet aktuális partnerével a súlytalanság állapotában. Hogy ez a probléma (mármint a szex az űrben) mennyire foglalkoztatja a tudósok és az írók fantáziáját, remekül példázza az is, hogy 2Suit (nem, nem 2Rule) néven már egy speciális ruhát is kifejlesztettek, mely ravaszul elhelyezett tépőzárak segítségével létrehozott mikrogravitációval igyekszik kicselezni Newton harmadik törvényét. Erre igen nagy szükség is van, hiszen hogy a nyavalyában akarjuk benépesíteni a Galaxist, ha a jó öreg módszernek keresztbe tesz az a nyomorult fizika? Elvégre mégsem rohangálhatunk mindenhová egy Petri-csészével a zsebünkben. Szóval a hölgy nem lett Nebula-díjas, pedig Isaac Asimov és Arthur C. Clarke (akik elsőként foglalkoztak ezzel a problémakörrel) biztosan örültek volna a társaságának.

A művésznő a szerencsés földet érés után egyik kedvenc rúdjába kapaszkodva, kényelmes otthoni felszerelésben piheni ki a fáradalmakat

819. Zirci Apátsági Lager

Rögvest belegyalogolunk ebbe a kissé zavaros október végi-november eleji ünnepcsokorba, amiről idén kizárólag annyi konkrét információval rendelkezünk, hogy kisebbik lányunk mindenképpen dobogós helyen szeretne végezni az óvodai tökfaragó versenyen. Kicsit hülyén nézhettünk magunk elé, mert eme kijelentés aztán záros határidőn belül többször is elhangzott, úgy játszadozva a szórenddel, hangsúllyal és hanglejtéssel, ahogy erre csak egy hatéves nőnemű képes. A magunkfajta ingatag lélek hasonló stresszhelyzetekben egyből a menekülési útvonalat kezdi keresni (elegánsabban fogalmazva időt hagy a fejvesztett rémület és/vagy a páni félelem pusztítása után a vékony civilizációs máz visszatelepedésére), irány tehát a kamra, ahol vigasztaló fénnyel ragyognak fel a különböző apátsági főzetek, nyugalmat adva és az irányt kijelölve. Egy mezítlábas lágert kapunk le a polcról, egyrészt mert ez van a legközelebb, másrészt még azért talán nem akkora a baj, a nehézlovasságot decemberben kell bevetni. Aprót jubilálunk a zirciekkel kapcsolatban, lévén ez a tizedik sörünk tőlük, ebből adódóan pedig már annyi mindent meséltünk róluk, hogy most nyugodtan koncentrálhatunk a tökökre. Jack O’Lanternről hallott már mindenki, a tökről meg köztudott, hogy csak ámerikánus hatásra dublőrködik a takarmányrépa helyett.

Tradicionális répamaszk másolata, Museum of Country Life, Írország

Minél több réteget rántunk le az ünnepkörről, annál szúrósabb tekintettel nézegetjük a mi példányainkat, ezért amikor kiderül, hogy az eredetileg kelta hagyományt a keresztény egyház egyetlen tollvonással beolvasztotta saját litugiájába (oké, nem egy tollvonással, de jól hangzik. Az egyház keleti fele Mindenszentek ünnepét már 380-ban megtartotta, ezért a szokásos ultragyors reakcióidőt használva IV. Bonifác pápa 609-ben áthozta nyugatra is. A Pantheont gyorsan felszentelték Szűz Máriának és a vértanúknak ajánlva [állítólag vagy harminc szekérnyi vértanúmaradékot transzportáltak át a katakombákból a főoltár alá], az eseményt pedig, mely május 13-ra esett, vagy százhúsz évvel később III. Gergely nyilvánította a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden TÖKéletes, igaz embernek” emléknapjává. Újabb évszázad teltével aztán IX. Gergely áttolta a dolgot november 1-re), már sandán vigyorogva kapjuk ki a nagykést a fiókból. Si Deus pro nobis, quis contra nos?

A Pantheon és egy újabb latin felirat: “Marcus Agrippa Lucius fia, harmadízben konzul építtette”

Előbb azért kitöltjük és megszaglásszuk ezt a lágert, bele is kóstolunk, türelemre intve a toporzékoló fehérnépet, a tökök nem szaladnak el. Átlagosnak mondható megjelenés, világos arany szín, a hamar összeomló hab vékony karikát hagy maga után a pohár fala mentén. Illata savanykás, zöldalmára emlékezteti az embert, kicsit csavar is egyet az orron. A korty eleje furcsán fűszeres, csípős, emellett pedig kifejezetten savanyú. Középtájt a maláták is kezdik összeszedni magukat, bár túl sok idejük nincs, mert rögvest utánuk berobbannak a komlók, nem túl tetszetős módon nyers, bárdolatlan, gyógynövényes keserűkkel. A tűzijátéknak mindenesetre hamar vége lesz, a lecsengés rövid, száraz, kissé földes.

A „nem túl meggyőző” és a „megosztó” kifejezések jutnak eszünkbe leginkább az apátság eme produktumáról, ittunk már jobbat tőlük, remélhetőleg még fogunk is. Közben a hatéves befejezte a megálmodott minta előrajzolását, úgyhogy a pengét laza mozdulattal felkapva indulunk tökfejeket lékelni. Nincs kegyelem.

811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.

791-792. Auchan Vidám Vadkan és The Beertailor Pineapple

Vili, az általában Vidám Vadkan szomorúan gubbasztott az erdő lepukkant becsületsüllyesztőjének visszafogottan ragacsos pultjánál. Időnként fájdalmas pofával belekortyolt az előtte álldogáló pohárban lévő gyanús, sörszínű löttybe, köpött egy hegyeset, aztán tovább fixírozta a pult erezetét. Hirtelen megnyikkant az ajtó, s Sziszif@sz, a katasztlofálisz beszédhibákkal küszdő físziszikló cusszant be a klimóba.

– Szefassz Filikém! Hát te miélt fagy ilyen búfalb@sszott? – kéldezte fidám figyollal a pofáján.

– Szevasz. Önértékelési válságban vagyok – válaszolt Vili.

– Asz meg mi a f@szom?

– Depresszió.

– Aha. Még eszt szem éltem, de mál legalább ki tudom mondani. Magyalászd el egy kicit bőfebben, ész köszben híjjá’ má’ meg egy szölle! – kérte a cikló. Izé…szikló.

– Az van – kezdte Vili, s közben intett a csaposnak -, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Illetve nem az, akinek lennem kellene. Még kevésbé, ami lenni szerettem volna.

– Aha – mondta megint Sziszif@sz, sz köszben belebugybolékolt a szölbe, mel’ mál moszt szem éltett egy kulfa szót szem asz egészből, de nagyon plofi volt abban, hogy eszt palásztolni tudja. Meg asztán esz folt asz egyik kedfenc kifejeszésze, melt nem folt benne egyetlen számála ploblémász hang szem.

– Szar dolog ez, Sziszif@sz. Éldegélsz vidáman, egyenes derékkal, has be, mell ki, mert mégiscsak egy stout vagy, pláne imperial, rád is van firkálva baz+, oszt’ egyszer csak becsapódik fél marék fekália a ventillátorba. „Méghogy stout! Meg imperial! Hogynepersze.” Ilyeneket sutyorognak a hátad mögött, s közben vigyorognak, mint tót a hugyos körtére. „Mer’ alapjába’ véve rendesen összerakott jószág ez, barátságosan sötétbarna, még a habja is drappos kicsit. Illatában is hozza az ilyenkor várható édeskés, enyhén kávésra pörkölt malátákat azzal a csipetnyi savanykássággal, a korty is viszonylag kerekded, jön a kávé itt is doszt, nadehogy stout? Horribile dictu: imperial?? Jó lesz ez egy aránylag iható barna ale-nek is. ” És kész, ennyi, el vagy intézve.

– Hmmm…- hallatszott a hüllő ilányából, melt az előbb fászolt okok miatt eszt a nyelf fonológiai lendszelébe altikulálatlan állapotban lészlegeszen beilleszkedett indulatszót isz előszen szelette. – Asz öleg szölszabó szelebuldi menyeckéjének, Ananász asszonyszágnak isz haszonló nyafalyája fan – mondta asztán. Ő sze tudta filágéletébe sze eldönteni magálól, hogy kicoda-micoda. Amelikai lágel asszal a bloméliaféléfel összekutyulfa? Ennél jófal kefeszebbél isz akasztottak föl mál tisztesszégesz embeleket, bál Ananász asszonyszágot én aszélt megkímélném, olyan cábítóan édeszkész a szentem. Sz milyen lédúsz! Ha egyszel ketteszben tudnék maladni vele, bebiszonyítanám, mennyile fagyok használható, mint fallikusz szimbólum.

De ezeket Sziszif@sz már csak az üres kocsmának monologizálta, mert Vili közben már elegáns lendülettel, nyálcsorgatva, félkeményen csörtetett a gyümölcsös irányába.

788-789. Staropramen Praha és Old Prague

Van itt nekünk két bambi(ni)nk Prágából, illetve a szó szorosan vett értelmében csak az egyik az, ha pedig még jobban megszorongatjuk a kilógó alkatrészeket, megeshet, hogy a másik sem. De ha ekkora lendülettel szőrözünk a dolgon, tönkretesszük a kezdés első tagmondatának alsó hangon is zseniális szójátékát, melynek helyes értelmezése írótól és olvasótól egyaránt legalább ötösalá szintű irodalmi tájékozottságot igényel.

A Staropramen nevével fémjelzett sokadik bőcsi kérdőjelre őszintén szólva nem szeretnénk túl sok karaktert vesztegetni, nem egyéb ez biza’ egy újabb dögunalmas és tökfelesleges „nyári light lager”-nél. Ráadásul a dobozra rápingálták, hogy A SÖRT NEM PRÁGÁBAN, HANEM MAGYARORSZÁGON FŐZTÉK (sic!). Mintha nem jönne rá mindenki az első korty után.

Zilált lelkiállapotunkat nyugtatandó az említett irodalmi tájékozottság égisze alatt biggyesztünk ide egy csodaszépet Hrabaltól, természetesen a Bambini di Praga oldalairól:

“– Az istenért, ott egy férfi alsónadrágban táncol az asztalon! – kiáltott fel Tonda. – Az a tanítónk. – Ő is zabigyerek? – Ő is. Nagyon szeretik az emberek, mivel egyszer kijelentette, hogy ha neki volna egy lánya, és ha az a lány egyszer maláriát kapna, és ha az a lány meghalna a maláriában, hát akkor ő, ha neki revolvere volna, akkor fájdalmában talán még főbe is lőné magát… És azóta, hogy ezt kijelentette, már nem iszik, hanem dönti magába az italt, de mindenki elnézi neki, mivel senki sem volna képes arra, hogy ha lánya volna, és ha az a lány maláriát kapna… – a felügyelőné legyintett, majd megtoldotta: – Kryštof Javůreknek hívják, és az anyja tehenészlány volt a herceg úrnál, tudja?”

Másik sörünk esetében a prágai eredetet már nehézkesebb vitatni, a gyártóként feltüntetett Old Prague Distribution s.r.o. ebben a szép városban található. Ám a tény, miszerint a cég fő profilja a vegyes tartós fogyasztási cikkekkel való kereskedés, illetve az ügyvezető visszafogottan csehes hangzású neve (Hratschja Sargsjan) adnak némi okot a gyanúpörre. Ettől eltekintve az Auchan számára készített Old Prague egyértelműen az ihatóbb kategóriába tartozik, legalábbis a ma esti mezőnyt tekintve. Illata és ízvilága jóval teltebb és összetettebb, még ha tizenegyig sikerült csak feltornázni az extraktumot. A maláták jó alapot adnak, a komlózás pedig – még ha nem is túl hosszú időre- sikeresen kölcsönöz neki egy kis csehes érzetet. A szénsav némiképp harap, de ez még elkönyvelhető a dobozos kiszerelés velejárójaként. A 4,8-as alkohol pedig pont annyira pörgeti fel az emberben a sztorizós részleget, hogy így elalvás előtt még megosszunk mindenkivel egy szép régi történetet Václav Cibula és Cyril Bouda Prágai regék című könyvéből, melyet ezúton is bátran ajánlunk szíves figyelmetekbe.

„A Podskalíról hajdanán egy suszter költözött a Malá Stranára. Nem amolyan foltozóvarga, aki csak úgy megfejel és megtalpal egy-egy ócska csizmaszárat. Igazi mester volt ő, aki borjúbőrből, kecskebőrből, báránybőrből, szattyánbőrből meg kordovánból varrta az új csizmákat és cipőket. Majd elvitte a szél, olyan sovány volt, mint a piszkafa, de a mesterségéhez értett, ezért az őslakók egykettőre maguk közé fogadták. A suszter beköltözött a Malá Strana-i híd torony tőszomszédságában álló kis házba, s ott varrta a lábbelit.

Egy este betért a Kulcsokhoz címzett sörözőbe, s mivel alacsony termetű volt, tüstént dicsekedni kezdett, mi mindenhez ért, hogy ezzel magára vonja a figyelmet, és ámulatba ejtse a szomszédokat. Olyan fehér kordováncipőt tud varrni, mint Prágában senki más, bársony- vagy aranybrokát papucsot nemkülönben, és még számtalan más dolgot.

Olyannyira kérkedett, hogy a jelenlevők már kezdtek belőle csúfot űzni. Előbb csak észrevétlenül egymás közt, később leplezetlenül nagy nevetés és lárma kíséretében. A susztert elfutotta a méreg, öklével az asztalra csapott, s nagyot kiáltott: – Majd torkán akad kegyelmeteknek a nagy nevetés! Mindent meg tudok csinálni, ami csak eszembe jut. Aki nem hiszi, maga lássa kárát. Ha akarom, holnap még a Károly-hídi török is betér ide egy sörre (az érthetőség kedvéért: itt a hídon lévő, török harcost ábrázoló szoborról van szó).

Mathai Szent János, Valoisi Szent Félix és Szent Ivó. A szoborcsoport a Károly híd legnagyobb és legköltségesebb dísze, melyet Ferdinand Maximillian Brokoff készített 1725-ben.

Asztalszomszédai még harsányabban hahotáztak, de a cipészmester nem engedett a magáéból, végül aztán fogadtak vele egy hordó sörben. Ha a török eljön, ők fizetik a hordót, hanem jön, a suszter fizet.

Másnap a vendéglő zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Csak a török nem jött, s a cipészmester is késlekedett. Nagy zúgolódás után végül is beletörődtek, hogy a drágalátos susztert nem látják többé a vendéglőben, s elég bárdolatlan módon gúnyolódtak rajta. Nem sokkal tíz után azonban nyílt a vendéglő ajtaja, és a suszter jelent meg a küszöbön. Nem látszott levertnek, ellenkezőleg, arcán kaján vigyor bujkált, szeme nevetett. Köszönt, leült az ajtó közelében, hallgatott, és csak sunyin pillantgatott jobbra-balra. A várakozó cimborák lecsaptak rá, mint a darazsak.

– Mester, ha a törökre vársz, megmondhatjuk neked, hogy nem jön. Hiába várnád, ahogy mi is hiába vártunk rá. Fizesd meg a hordó sört, s legközelebb tartsd féken a nyelvedet!

A suszter fölvetette szemét a habos sörről, és csodálkozva nézett rájuk.

– Miért fizessek egy hordó sört? A tegnapi fogadásra gondoltok? Azt bizony másvalaki fogja fizetni, nem én, mert a török már itt van. A szomszédok megszeppentek, de aztán még nagyobb lárma tört ki, s valamennyien nekiestek a suszternak:

– Hol az a török? Hogyhogy nem látjuk? Mutasd meg nekünk!

A suszter felugrott, nagyot csapott a mellére, s akkorát kiáltott, hogy a hangja is megbicsaklott:

– Itt áll kegyelmetek előtt! Itt van a Károly-hídi török!

A társaság elképedt, már-már azt hitték, hogy a suszter meghibbant, de a mester a zsebébe nyúlt, szakadozott, gyűrött papírt tett az asztalra, amelyen az állt, hogy a suszter neve Török, s hogy olyan házban lakik, amely valóban a Károly-híd része.

– Eljött hát a Károly-hídi török vagy sem? – kiáltotta a suszter. – Eljött, és kegyelmetek fizetni fognak! Tüstént nagy lárma tört ki. A társaság a suszterra vetette magát, ide-oda ráncigálták, több asztalt is feldöntöttek, a sört szétöntözték a padlón. Végül is kénytelenek voltak elismerni, hogy a fogadást elvesztették. Megrendelték hát a hordó sört, és közösen ki is fizették.”