Szerző: cro

843. Steenbrugge Blanche

Steenbrugge-kirándulásunk harmadik, egyben egyelőre utolsó megállója következik, belekóstolunk a Blanche/Wit megszólítású belga búzába, közben pedig ígéretünkhöz híven körbetáncoljuk kicsit a gruut (gruit, gruyt, grut) problémakörét is. Táncunk légiesen könnyed lesz, hiszen a munka oroszlánrészét Vásárhelyi kolléga már elvégezte, az ő vérének és verejtékének gyümölcséből csemegézhettek ehelyt:

https://sorbuvar.blog.hu/2014/02/04/gruttol_a_komloig_avagy_hildegard_von_bingen_es_a_reinheitsgebot?fbclid=IwAR2_8JmL49IH2fsxm–ueGD484JAPWv_XBIBOUgROdiz5te30jDSV9Xehgs

Az emlegetett gyógynövénykeveréket a sörök ízesítésére nagyjából a XVI. század elejéig-közepéig használták széles körben, leginkább a mai Hollandia és Belgium területein, illetve Németország nyugati részén. A fűszercsomagban rendkívül széles palettáját találjuk a mindenféle gyógy- és kevésbé gyógy-növényeknek, gyakorlatilag szinte minden, sörfőzésre jogosult település saját, egyéni mixtúrával rendelkezett, a háztáji készítmények végtelen számú variációs lehetőségeit pedig említeni sem merjük. Stephen Harrod Buhner, a téma kutatásának nagy öregje (aki többek között tanárként, pszichoterapeutaként, klinikai gyógynövényszakértőként, valamint egyedi kivitelezésű napelemes lakások tervezőjeként is funkcionál) Sacred and Herbal Healing Beers: The Secrets of Ancient Fermentation című könyvében a hagyományos gruit három összetevőjeként a fenyérmirtuszt (Myrica gale, szegfűszeges, fenyőgyantás aromák), a cickafarkot (Achillea millefolium, illetve területenként változó alfajai kesernyés, fanyar ízekkel) és a rozmaringot (Salvia rosmarinus, csípős, kámforos, földes jegyek) jelöli meg. Ám ha valaki kellőképp belefeledkezik a témával való foglalatosságba, összetalálkozhat pl. a csarab, a kerek repkény, az orvosi pemetefű, a fekete üröm nevével, sőt, a hardkór rajongók a cseresznyefa kérgétől sem ijedtek meg.

Buhner bácsi vidám levendulában

A boldog, szertelen (fenéket szertelen, ez inkább nagyon is sok szer) békeidőknek részben a Reinheitsgebot (illetve előzményei) megjelenése, részben pedig a reformáció elterjedése vetett véget (merthogy ebben elég sok zsé lapult, amit Luther lelkes követői inkább a maguk zsebében szerettek volna tudni, mintsem a katolikus komákéban, de most már tényleg kezd sok lenni a zárójel). A kilencvenes évek óta az eljárás sokadik gyermekkorát éli, számolatlan főzde ontja magából az ily módon készített, fűszerezett söröket. Még International Gruit Day is van, sosem találjátok ki, mikor: február elsején, így hát megint hihetetlenül naprakészek és trendik vagyunk.

A mi witünk az ismerős és megszokott koriander-curacao vonal mentén mozog, már illatában is ezeket tükrözi, szépen vegyülve némi búzás savanykássággal és csipetnyi élesztővel. A korty közepesen testes, a szénsavak sem erőszakosak. A maláták szépen ki lettek dolgozva, szinte végig ők visznek a vállukon mindent. A leheletnyi banános észterkínálatot a végén és az utóízben váltja le a gruut-hangulat. Korrektnek mondható belga búza, habár fogyasztása közben minden eddigi meggyőződésünkkel szemben haladva az jutott eszünkbe, hogy alkalmasint tán a koriandert is túl lehet tolni.

842. Steenbrugge Brune

Kicsit elcsúsztunk a Steenbrugge söreinek tárgyalással egybekötött fogyasztásával, de az elmúlt időszak kissé sűrűre sikeredett programilag. Meg aztán itt volt ez a bolond időjárás az orkánszerű légmozgásaival, a hétvégén mi itt a semmi közepén (ahol egyébként is mindig, de mindig fúj a szél) már csak azt figyeltük, melyik irányban lapul a Keleti Boszorkány, hogy rá tudjuk pottyantani az ingatlant, miután felkapott bennünket a tornádó (ismét egy már megszokott zárójeles mellékszál: amikor Margaret Hilda Thatcher [aki bárónő is volt egyébként, ráadásul az Order of Merit rend tagja, mely kitüntetést egyszerre maximum 24 ember viselheti a világon], a Vaslady 2013-ban visszaadta a lelkét a teremtőjének, az őt, illetve politikai munkásságát nem kedvelők arra biztatták a közösségi fórumokon a népeket, hogy töltsék le és játsszák úton-útfélen a “Ding Dong! The Witch is Dead” című slágert, ami az 1939-es film egyik betétdala. Itt meg is hallgatható:

Ígértünk a főzdéről is néhány szót, nézzük hát, mi velük a helyzet. A címkén a gyártó helyén a Brouwerij Palm szerepel Steenhuffelből, őket viszont 2016-ban felvásárolta a Swinkels Family Brewers, akikben a második legnagyobb főzdét tisztelhetjük Hollandiában, rögtön a Heineken után. Az 1680-ban alapított főzde 1773 óta a Swinkels família tulajdona, 2019-től pedig a „Royal” jelzőt is viselhetik a nevük előtt. Rendkívül kiterjedt tevékenységet folytatnak, olyan márkanevekhez van közük, mint pl. a De Molen, a Bavaria, a 8.6, a Rodenbach, vagy a La Trappe. Malátában is erősek, cca. 400000 tonnát készítenek évente, ennek harmadát használják fel ők, a többit eladják. Mindezeknek köszönhetően a jelenlegi igazgató, a hetedik generációt képviselő Peer Swinkels valószínűleg még egy darabig nyugodtan alhat.

Máxima Zorreguieta holland királyné sörökkel és Swinkelsekkel körülvéve

S hogy mi is szebb ütemben szenderedhessünk el, kóstoljuk meg a Steenbrugge Brune-t. Kitöltve pihentetően lágy mahagóni színében gyönyörködhetünk, tetején a törtfehér hab laza, gyorsan apadó, ám a maradék tartós és tapadós. Illatában finoman pörkölt maláták karamelljei keverednek némi élesztővel és egészen kevés aszalt gyümölcsös savanykássággal. Ízvilágát tekintve egyetlen panasszal élnénk: jönnek ugyan a pörköltes jegyek, az édeskés maláták, a fűszeres-szárított gyümölcsös-gyógynövényes vonal is kivehető, de nagyon bátortalan, szörnyen visszafogott az egész. A korty is túl könnyű, vizes, selymessége és a 6,5-ös alkohol, meg a kellemesen fűszerezett utóíz köszörül ugyan valamennyit a csorbán, ám azt kell mondjuk: többet vártunk. Remélhetőleg a Blanche ment még néhány pontot a trió számára, részletezésekor a gruut-ról is megemlékezünk. Most pedig megkeressük a Piros Cipellőket és indulunk Smaragdvárosba.

841. Steenbrugge Blond

Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.

A kies Tiegem. Háttérben a Szent Arnold templom, ahol a mi sörfőző barátunk ereklyéit is őrzik

A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.

A püspök és a célszerszám

A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.

Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.

Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.

840. Mad Scientist Chocolate Muerto

Egy stout nem stout alapon haladunk tovább (gondoltam, a nem könnyen kiejthető kezdést megtámogatom kissé a mitsütszkisszűccsel, de ezt a szép, régi, romantikus nyelvtörőt gyomorszájon rúgta az a fránya globalizáció, mert a pillanatnyilag trendi variációja úgy hangzik, hogy „Mit sütsz kis szűcs? Tán sós szusi szószos sült húst sütsz kis szűcs?” Ezért hagyom inkább a fenébe, a szusi csak maszatolná a képet, nem abba az irányba indulunk), a Mad Scientist segítségével mexikói villámlátogatáson veszünk részt, természetesen inkább csak hangulatilag. Tesszük ezt a Chocolate Muerto nevű Mexican hot chocolate milk stout-juk segítségével, melyből immáron a harmadik batch kering kereskedelmi forgalomban (az első kiadás 2019 novemberében jelentkezett, még 8%-os alkohollal). A hagyományos összetevőkön kívül zabpehely, laktóz, kakaóbab, chili és fahéj szerepel a receptúrában, s mivel nagy rajongói vagyunk a csípős ízeknek, kíváncsian várjuk az élményt. Ki is töltjük, hadd levegőzzön és melegedjen nyugodtan, addig körbejárjuk kicsit a dobozt díszítő Nuestra Señora de la Santa Muerte kultuszát, amit illik nem összekeverni San La Muerte tiszteletével. Utóbbi Paraguayban és Argentínában dívik leginkább.

Áhítat. Ne zavarjuk

A mi női istenségünk a mexikói népi hiedelemvilág és a katolikus egyház által közvetített tanok keveréke, aki a halált személyesíti meg első körben, de gyógyít, vezérel, irányít és véd is. Alakjában és megjelenésében Máriát (az üdvözülés lehetősége, a test mulandósága) ötvözi az azték Mictēcacihuātl istennővel, akit gyakran ábrázoltak nyúzott állapotban, kitátott szájjal, hiszen az ő feladata volt reggelenként a csillagok elnyelése (az ő férje Mictlāntēcutli, az egyik főisten, rendezvényein a hívők időnként egymást is megkóstolták).

Az isteni pár fogadja Oxomocot és Cipactonalt, akik az azték kultúrában nagyjából a mi Ádámunk és Évánk szerepét töltötték be, illetve másodállásban az éjszaka, az asztrológia és a naptár istenei voltak

A női alak díszes öltözete, az ékszerek és a festés a hívságokra, a mulandóságra utal, míg a koponya és a csontok a földi élet elkerülhetetlen végét szimbolizálják. A hagyományos értelemben vett szentekkel szemben a Vékony Asszony konkrét, időnként meglehetősen profán kívánságok teljesítésére is rávehető. Anyagi jólét biztosítása, hosszú, egészséges élet tálcán történő szállítása, illetve a kényelmetlen és kellemetlen alakok eltüntetése egyaránt szerepelhet a repertoárban. Védőszentként funkcionál többek között a homo- és transzszexuálisok, a prostituáltak, a szegények, a drogkereskedők, valamint a rendőrök és a biciklis futárok esetében, akikre rá is fér az isteni gondviselés. A katolikus egyház nem igazán szimpatizál a kultusszal, eszében sincs kanonizálni azt, sőt, vad lobbitevékenységet végez a megfelelő hatalmi szerveknél. 2005-ben a kormány törölte a Mexikói-Amerikai Tradicionális Katolikus Egyház néven futó egyesület regisztrációját, 2016-ban pedig Ferenc pápa is megostorozta őket egy picit verbálisan. Summa summárum: a hit és az Árnyak Hölgye él és virul az illegalitásban, mit sem törődve az eltörlését célzó próbálkozásokkal. Mi inkább abban reménykedünk, hogy sörünk is lesz annyira árnyalt, összetett és csípős, mint a vázolt szituáció.

Ismét szép sötét sörünk van, még a mellettünk pislákoló gyertya direkt fénye sem akar átvándorolni rajta, csak néhány kósza, mélybíbor villanásra futja az erejéből. Habja drapp, krémes, tartós. Illatából néhány rövidke másodpercre a paprika mutatja meg magát, majd csokoládés, fahéjas, szárított gyümölcsös kavalkád következik. A korty selymes, testes, olajos hatású, simulékony. Eleje kifejezetten és csokoládésan édes, majd hirtelen beköszön a chili, amiből egészen tisztességes mennyiség került bele, de nem poéngyilkos módon. A vége is csípős, ám itt már lassan megjelennek a pörkölt, kávés keserűk, amik az utóízben egy kis maradék csokoládéval keverednek kellemesen. A 7%-nyi alkohol nyugodt tempóban fejti ki és érezteti hatását, megfelelő mértékben lazítva fel a péntek este szövetét. Szagolgatós, forgatós, ízlelgetős, lassú sör, gazdag, élménydús és csípős ízvilággal. Nem akarnék vele napi szinten összefutni, de a Señora-val is elegendő egyszer találkozni ahhoz, hogy megváltozzon az ember élete.

Egy villámrandevú esetleg? Hmmm? Valaki?

839. SteamCraft Dark Steam

Egy és egynegyed esztendeje járt nálunk a bajai szent őrült (önmagát definiálja így, ezért használom én is bátran ezt az állandósult jelzős szerkezetet), JrGocsál, akinek a pécsi illetőségű SteamCraft Brewery söreit köszönhetjük. A hétvégén ismét errefelé vezetett az útja, beugrott hát a felgyülemlett göngyölegért. Az elmúlt időszakban csak még szentebb és még őrültebb lett, tekintélyes lég- és raktérrel rendelkező gépjárműve már csurig volt pakolva palackokkal, az általunk őrzötteket már csak némi ügyeskedéssel sikerült a többi közé passzírozni. Elmondása szerint hatezernél is több sörösüveg várja már a bázison, ami elképesztő és döbbenetes mennyiség, de még elképesztőbb és még döbbenetesebb a tény, hogy ezért senki sem akarja heti szinten szétrúgni valamely szervrendszerét. Ezzel nem azt kívánnánk sugallni, miszerint valami észak-koreai mintára épült terrorisztikus kapcsolatrendszerben tengetnénk sanyarú hétköznapjainkat (és kilátástalan, reménytelen hétvégéinket), ám tény, hogy kaptunk mi már szemöldökráncolást hatvan üvegért is. A hatezer példányért várható retorziók gondolati síkon történő felvázolásakor egyébként igen termékeny fantáziánk az ősi, zsigeri szinten jelentkező rettegés miatt egyszerűen lefagy, s csak bámulunk magunk elé, mint őzike a reflektorfénybe, sőt, nekünk még a szánk is lefittyed.

Oké, ez egy szarvas. Viszont kicsit lefittyed

Tudatunk legmélyebb rétegeiből, ahová személyiségünk a túlélés érdekében visszahúzódott, egyértelmű jelzések érkeznek, miszerint ebből az állapotból csak és kizárólag a SteamCraft Dark Steam fedőnevű stout-ja tud bennünket kirángatni, ezért már birkózunk is a kupakkal csapolt példányunk PET-palackjának tetején.

Kitöltve éjfekete, direkt fényben is csak módjával világosodó sör kerül pohárba, tetején dús, krémes, tömött, kitartó bézs habbal. Jól kidolgozottan kávés, egy kis étcsokoládéval megtámogatott, a háttérben kissé földes illatkompozíció kényezteti a szaglóhámot. A korty selymes, teszi a dolgát a zabpehely, alacsony szénsavtartalmú, a rövidke kakaós-csokoládés kezdés után a Carafa egyes és hármas típusa tart bemutatót abból, milyen is az, amikor egy malátát rendesen megpörkölnek. A vezérfonalat húzó kávés jegyeknek a Magnum savjai kontráznak, a Chinook pedig tovább árnyalja a képet gyantás-fenyős ízvilágával. A 41-es IBU-érték már kissé az Extra Stout-ok irányába kacsintgat, de mi nem bánjuk, az 5.9-es alkohol pedig szépen becsomagolt, tarkót simogató ajándék kedd estére. Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív alapon a melléképület egyik sarkából máris kihajigáltuk a felgyülemlett rengeteg szirszart, hogy legyen helye a dobozoknak, amikbe – dacolva a mindenféle szögben összehúzott szemöldökökkel – máris nekilátunk az újabb szállítmány gyűjtésének, mert ha a szent őrült legközelebb is ilyen korrekt sörrel fejezi ki háláját, az megér némi kockázatot.

838. Pražačka

A focihoz, mint olyanhoz nekünk mindig is kissé ambivalens volt a viszonyunk. Gyermekkorunkban, ha kiléptünk a szülői ház kapuján, rögvest egy, az átkozott cucialista tervgazdálkodás által pöpec módon kiépített játszótéren találtuk magunkat (melynek volt egy közlekedési park része is, korrektül felfestett útjelzésekkel, táblákkal, működő és kapcsolgatható [!] jelzőlámpákkal), ahol persze volt focipálya is. A labdakergetés akkortájt olyan automatikusan végzett tevékenység volt, mint a lélegzetvétel. De csak ott, a téren. Amikor a suliban kellett/lehetett ezt a sportot űzni, az már nem volt az igazi. Az ifjonti évek tűntével a foci is kikopott érdeklődésünk pénztárgépszalag hosszúságú listájáról, bár baráti társaságban egy-két (há’-négy) sör mellett szívesen üvöltöztünk mi is, csak előbb furmányosan kifigyeltük, mikor mit kell kiabálni, mert ugyan a szabályokkal nagyjából tisztában voltunk, ám a csapatok kilétével és súlyával sosem. Tudjuk azt is, hogy népszerű és a figyelem fontosabb dolgokról való elterelésére kiválóan alkalmas játék, ismerjük a csapat, futballnemzet, stadionépítés kifejezéseket is, habár bizonyos kontextusban történő használatuktól már akut és vehemens hányingerünk támad. Többek között ezért sem néztünk utána, miért készült eme sporttal fémjelzett limitált kiadás ma esti sörünkből. Biztos valami vb lesz megint (ha már világbajnokság: az megvan, hogy 1969-ben nem csak a magyar csapat vérzett el a selejtezők során, hanem a salvadori és hondurasi is, utóbbiak szinte szó szerint? A salvadoriak az időntúli tizenegyesnek köszönhetően 3:2-re győztek, ám a meccset követő zavargások miatt és ürügyén háború tört ki a két ország között [La guerra del fútbol], mely ugyan csak néhány napig tartott, de több ezer halálos áldozatot követelt. Ráadásul a Közép-amerikai Közös Piac, mint szervezet, összeomlott, mindkét országban éhínség ütötte fel a fejét, újabb ezreknek akasztva a lábujjára dögcédulát. Természetesen El Salvador a következő fordulóban kiesett).

Művészi – illetőleg annak szánt és gondolt – fotómontázs előző bekezdésünk illusztrálásához

A Pražačka Rakovníkban készül, Csehország középső régiójában a Tradicní pivovar v Rakovníku mostohagyerekeként, ugyanis a főzde húzómárkája a Bakalář, mely termékcsoportról szintúgy a közeli jövőben tervezünk megnyilvánulni. Ezért a főzdéről most csak dióhéjban annyit árulunk el, hogy alapítását 1454-re teszik, amikor a mi szomorkásan rövid életű V. László királyunk (17 éves korában hagyta itt ezt a siralomvölgyet, a modern orvostudomány vizsgálatai alapján valószínűleg leukémia végzett vele) megerősítette a város mérföldjogát. Az elvileg független gyártó manapság éves szinten cca. 140 ezer hektoliteres termelést tud felmutatni, melynek tetemes részét az oroszok vásárolják meg.

A városról pedig mézesmadzag gyanánt megemlítenénk, hogy 1966-ban itt alakult meg (akkor még Mandragora néven) a Brutus rock-protopunk-reggae formáció, melynek az évtizedek során majd’ ötven tagja volt már. A jelenlegi frontember Alexander „Sáša“ Pleska, aki civilben a Prágai Vegyipari- Műszaki Egyetem környékén is előfordul, merthogy ő fedezte fel/dolgozta ki a bifunkcionalizált folyékony polibutadiének lehetséges előállításának módozatait, akármik is legyenek ezek. Hálistennek Sáša már nyugdíjas, így nyugodtan tud koncentrálni a stage diving problémakörére. Alant pedig Zase pivo című szerzeményüket élvezhetitek.

Hlavu vopřenouvo zeď pisoáru mám/Když tě přivedou tak tě nepoznám…

Sörünk mindezeken túl nem egy nagy durranás, faék egyszerűségű desítka ez valahol 9,7 és 10,5 B° között, négyes alkohollal, 23-as IBU-val. Javára írandó azonban, hogy nem is akar komplikáltabb dolognak látszani ennél. Standard kinézet, laza szerkezet, könnyű ihatóság, a korty utolsó szakaszában hirtelen előugró, néhány másodperc erejéig akár még markánsnak is nevezhető keserűség, aztán lecsengésként halovány édességek.

Nem zuhantunk vele szerelembe, ám ha a jövőben olyféle becsületsüllyesztőbe invitálnak minket kórusban ordítozni, ahol Pražačka van az itallapon, nagyobb lelki nyugalommal fogunk letelepedni a pulthoz.

837. Bitburger Winterbock

Az aktuális évszakkal kapcsolatos elvárásainknak megfelelően a hétvégén megérkezett ide is a hó. Nem az a zabolátlan, derékig érő típus, hanem csak a szerény, 2-3 centiméteres, de arra azért elég volt, hogy pár képet tudjak küldeni a nagyobbik lányomnak (csak hogy irigykedjen, mert feléjük nem esett), a kisebbikkel pedig trappolhassunk egyet benne és hógolyózhassunk. Szánkónk nincs, mert azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy errefelé ez az eszköz teljesen létidegen és felesleges, ám tény, hogy az asztallap simaságú terepen (több kilométeres sugarú körön belül a vízművesek cca. 4 méter magas vakondtúrása a legkiemelkedőbb tereptárgy a hidroglóbuszt nem számítva) nem sok variációs lehetőség áll az ember rendelkezésére. Ezért hát miután kiörömködtük magunkat, és a kutyát is sikerült végre orrba dobni, bejöttünk, nekem pedig eszembe jutott a Bitburger Winterbock, melynek elfogyasztása jelen körülmények között a lehető legautentikusabb. A típus után érdeklődőknek ismét Vasarhelyi kolléga mesteri csuklógyakorlatát tudom ajánlani, akárcsak a múltkor, tessék, repetitio est mater studiorum: https://magyarkonyhaonline.hu/cikkek/baksorok-oszre-kecske-nelkul?fbclid=IwAR13m6OuNaPYBieXUQXqVPWyz5AQ1_zySSm7zIYwuVOe4-Gs4k9V2IsFi1s

A bitburgi gyár vezérsörével, a Premium Pils-el már számolatlan alkalommal találkoztunk, a mi orcánknak kell vehemensen pirulnia, hogy még mindig nem írtunk róla egy betűt sem, no de ami késik, nem múlik. Akkor majd alaposabban körbejárjuk a várost, sok érdekes dolog történt arrafelé az elmúlt kétezer esztendőben, most így nagy hirtelen csak Reagan elnök ’85-ös melléfogását említenénk meg, amikor is tisztelgő látogatása során a bitburgi temetőben megkoszorúzta néhány Waffen-SS sírját is, no de csak az hibázik ugyebár, aki dolgozik. A Ramones kreált is erről egy jó kis muzsikát Bonzo Goes To Bitburg címmel (Bonzo volt Reagan gúnyneve az 1951-es Bedtime for Bonzo című filmje után), hallga csak:

A főzdét 1817-ben alapította Johann Peter Wallenborn, aki a közelben lévő Kyllburgban látta meg a napvilágot, s csak hogy némi párhuzamot (illetve merőlegest, kinek hogy) húzhassunk a punk műfajjal, Rudolf von Malberg nevét biggyesztjük ide. Az úriember decens rablólovagként kereste kenyerét a környéken valamikor az 1200-as évek derekán, s egy alkalommal összeakasztotta a bajuszt a közeli Szent Tamás kolostor lakóival. Az apácák Trierbe menekültek, s hogy igazukat védjék, minden áldott nap körmenetet tartottak a székesegyháznál, eközben pedig lelkesen és harsányan, ám kissé hamisan énekelték a Salve regina mater misericordiae-t. Az érsek nem is bírta túl sokáig ép idegekkel, ezért villámgyorsan megígérte nekik, hogy elsikálja a dolgot, csak kotródjanak már haza. A mellékelt linken a dalt a modern technika segítségével 450 ember énekli, ez a variáció jóval kíméletesebb:

Közben nagy áhítattal a sört is kitöltöttük, megcsodáltuk szép mézes árnyalatát, bámultuk egy kicsit a doboz grafikáján a csavart szarvú bakot, majd az átlagos, gyorsan apadó habot. Illata jellegzetesen „erős-sörös”, telt, édeskés, picit alkoholos, finoman gyümölcsös, barackos aromákkal a háttérben. A korty sima, lágy, jólesően vaskos (16,8 B°), malátás. A 7%-nyi alkohol ügyesen bújócskázik benne, végig érezteti hatását és jelenlétét, de nem nyomja rá bélyegét az ízvilágra. A Holsthum mellől érkező keserűkomlók és a Callista szépen és visszafogottan dolgoznak együtt (IBU 23), jól ellenpontozva az édeskés, időnként cseppnyi mézet megidéző ízvilágot.

Jól összerakott, stramm alkotás, az ilyenre szokás mondani, hogy jöhet eső, jöhet hó.

836. Jarošovský Šohaj

Az élet zord kegyetlenségét igen jól jellemzi, hogy alig kezdtünk el ismerkedni a jarošovi sörökkel, s indult bimbózásnak egy tartalmasnak ígérkező kapcsolat, már búcsút is kell intenünk nekik. Remélhetőleg összefutunk még velük a jövőben, a köztünk nyújtózkodó cca. 400 kilométernyi távolság nem lehet akkora akadály. Meg aztán az ember utazhat vonattal is, ami azon kívül, hogy igen hangulatos dolog, rögvest egy kapcsolódási ponttal szolgálhat nekünk söreinkkel kapcsolatban. A jarošovi főzdét ugyanis 1869-ben az a Salomon Braun nevű mérnök üzletember vásárolta meg, akinek oroszlánrésze volt a cseh vasútvonalak kialakításában.

Salomon Braun mérnök, üzletember, főzdetulajdonos

A Braun család regnálása alatt a főzde szépen prosperált, volt saját kocsmájuk, pálinkát is főztek, a bevétel egy részét pedig nem sajnálták visszaforgatni, melynek köszönhetően egyre javuló minőséget produkáltak. Ezt 1900-ban a párizsi világkiállításon aranyéremmel jutalmazták. A fejlesztéseknek köszönhetően egy korszerű és modern főzdét kellett Braunéknak villámgyorsan elkótyavetyélniük 1939-ben, cserébe viszont legalább élve hagyhatták el az országot. A német tulajdonosok a háború végén ugyan alaposan lecsupaszították a főzdét, de a helyi munkásoknak sikerült a berendezések egy részét elrejteniük, ezért ha lassan is, de a termelés újra megindulhatott. A minőség viszont szomorúan és látványosan romlott, ennek folyományaképp került elő a végén az a bizonyos lakat. Bízunk abban, hogy az utódoknak nem kell ilyesféle nehézségekkel megküzdeniük, a mostani főzetek minőségét tekintve pedig elhagyhatja ajkainkat egy megkönnyebbült Šohaj. Nem, nem bírtuk kihagyni.

Jöjjön hát a Jarošovský Šohaj, mely típusát tekintve hivatalosan egy Imperial Pils. Pompás mélyarany árnyalatot mutat, habja enyhén törtfehér, közepes, átlagosan tartós. Illata az első vonal fűszeres komlóssága után kellemes édeskés szállal egészül ki, néhány csepp citrusfélével, a hidegkomlózáskor használt Kazbeknek és Vitalnak köszönhetően. A korty telt, húsos (14,3 B°), a típusnak megfelelően a maláták profilja markáns, s erre a komlók keserűi is a megfelelő mértékben kontráznak (IBU 26). A malátás, füves-fűszeres, picit fás ízvilág a végén könnyedén virágosba fordul, az utóíz moderáltan keserű. Mindezen végighullámzik a 6%-os alkoholtartalom, így hát kifejezetten elégedettek vagyunk sorsunk csütörtök esti alakulásával.

Olyannyira, hogy még egy kis hangulatos zenét is csiholunk nektek ide a végére, merthogy az Argema névre hallgató (az elnevezést a madagaszkári holdasszövő latin neve ihlette, mely az egyik legnagyobb mérettel büszkélkedhető lepkefaj) betonkemény banda valamikor a kilencvenes években megálmodott és megénekelt egy afféle sörhimnuszt a főzdével kapcsolatban.

Argema mittrei

Parancsoljatok, lehet előkotorni a sufniból a sört, az ördögvillát és az öngyújtót.

835. Jarošovský Joža

Elmúlt a henye és nemtörődöm időszak, vége a l’art pour l’art ivászatoknak, mostantól megint meg kell dolgozni a betevő sörért, ám ennek is megvan a maga szépsége. Rámarkolunk ismét vándorbotunkra (a kétértelműségtől és az áthallásoktól ebben az évben sem fogunk lemondani és szabadulni), Morvaországot célozzuk meg, annak is a zlíni kerületét, s meg sem állunk Uherské Hradiště-ig. A németek ugyan Ungarisch Hradisch-nak hívják, ez sem sokkal jobb, mint a cseh variáció, de a történelmi tényezőkkel vastagon megkent város a Magyarhradis, illetve a Magyarvár névre is hallgat. A város alapítását általában II. Přemysl Ottokár neve mellé jegyzik az 1257-es évvel együtt. Hosszú időn keresztül ez volt Morvaország legdélibb városa, kellemetlen közelségben a magyar határhoz (innen ered a neve is, melyet hivatalosan 1587-től használnak).

A város látképe Jan Willenberg 1593-as fametszetén

A mi igazságos Mátyásunk meg is próbálkozott egy ostrommal 1470 környékén, de a mostoha időjárás miatt a Morva annyira megvadult, hogy a magyar seregek meglehetősen nyirkos alsóneművel fordítottak hátat az erődítménynek. Néhány év múlva azonban az olmützi békekötés során Mátyás és II. Ulászló rendezik a konfliktust, ezért nemesen metszett orrú uralkodónk belovagolhatott a városba. A lakók hősiességét és hűségét jutalmazandó a város új címert kapott, melyben az említett tulajdonságokat a pajzsot és kardot szorongató lovag személyesíti meg. Humorérzékéről is híres királyunk viszont nem bírta ki, s elegánsan megfricskázta kissé a helyiek orrát, mert a címerben a várkaput felhúzott állapotban ábrázoltatta, jelezvén, hogy azért mégiscsak sikerült neki bejutnia, nedves gatya ide vagy oda.

Uherské Hradiště északkeleti részén található Jarošov, ami 1971 óta a város része, habár tíz évvel ezelőtt megpróbált önálló településsé válni, de nem jött össze a többség. Viszont a sörfőzdét már 1688-ban összegründolták, működött is szépen 1997-ig, akkor viszont rátették a lakatot. A Jarošovský pivovar a régi főzdétől fél kilométernyire készíti söreit 2017 februárja óta. A lelkes vállalkozás büszke az évszázados hagyományokra, a minőségi alapanyagokra és a helyi, kezeletlen vízre, ami egyedi karaktert biztosít söreiknek. Szívesen dolgoznak az eredeti receptek alapján, de bátran vágnak neki az ismeretlennek is. Jelenleg nagyjából tucatnyi sört készítenek, ezekből landolt nálunk kettő, via Richárd Papdi.

Elsőként a Jarošovský Joža kerül pohárba, ami egy félbarna, picit emeltebb alkoholtartalmú (5,5%) ászoksör. A 0,75-ös palack férfias pukkanással nyílik, s mire a közben átöblített pohárral odafordulunk, a hosszú nyakon már ki is kukucskál egy kíváncsi és masszív habkígyócska. A törtfehér hab pohárba kerülés után is hosszú ideig tartja magát, nyugodtan és vaskosan üldögél a sötét borostyán színben pompázó, szűretlensége miatt enyhén felhős sör tetején. A mi Jožánk illata malátában dús, finoman karamelles, enyhén fűszeres, első blikkre a szerecsendió ugrik be. A korty telt, eleje malátás, barna kenyeres, a komlók kellemesen könnyedek (IBU 20), mellettük időnként vidáman gyümölcsös, almás jegyek villannak meg. A vége kesernyés, az utóíz óvatosan, diósan fanyar.

Remek darab ez így rögtön az új esztendő elejére, remélhetőleg jó ómenként fog funkcionálni az elkövetkezendőkre tekintve.

834. Konrad Svetlé Výčepní

Vratislavicében jó pár alkalommal jártunk már virtualice, vagy hatféle Konradon ittuk át és túl magunkat (rendben, vesszük a fáradságot, tessék: volt a tizenkettes, a Kapucín, a Spytihněv, a Vratislavické Řezané, a Zelený Král és a Světlý 11° Ale, aki az illegalitásban a Gepard fedőnevet kapta). Meséltünk eközben pókokról, Szent Patrikról, a Siretoko-félszigetről, szőnyeggyárosokról és ereiket saját szemüveglencséikkel felvagdosó náci tisztekről, valamint Ina Galušková nővérről a Kórház a város szélén című sorozatból. Ezért hát most, amikor a néhány örvendetesen befutó tétel miatti ismételt rovancsolás folyamán elénk gurult az egyik setét és pókhálós sarokból a Konrad Svetlé Výčepní a maga szerényke tízes Ballingjával, 4% környékén egyensúlyozó alkoholtartalmával, hirtelen nem is tudjuk, mit kellene mondanunk. Némi csendes mélázás után (ami nem is megy olyan könnyen, mert az ünnepkörnek megfelelően már túl vagyunk néhány emberesebb túrán a Pierre Marie Edouard Malligand-ról elnevezett fok környékén, s legalább kettő, a körülmények szerencsétlen összjátéka esetén akár három hasonló kirándulás várat még magára, pedig már így is eléggé meg vagyunk viselődve) úgy döntünk, hogy miközben csendesen megiszogatjuk ezt a sört, összesítünk, statisztikázunk és lehúzzuk a rolót erre az esztendőre.

Jöjjenek hát a száraz tények. A tárgyalt évben eme Konrádkával együtt százhuszonhárom sört kóstoltunk és véleményeztünk itt a csoportban (indulásunk óta 834-et). Ehhez 49346 szót hívtunk segítségül és pöntyögtünk le, cca. kilencven oldalnyi virtuális A4-est használva fel. A közösségi oldal szerint 28769 látogatónk volt, s ez elég döbbenetes szám ahhoz, hogy minden további nélkül elhiggyük és hálásak legyünk mindnyájatoknak. A tagok létszáma is szépen gömbölyödik, pillanatnyilag 377-en vagyunk, ennyi emberrel pedig már elég látványos tömegjeleneteket lehet tervezni. Domainnevet is vásároltunk, immár teljesen legálisan a mienk a porbollettem.hu oldal, ami párhuzamosan és szorgalmasan működik együtt a csoporttal, s ahová még mindig nem rakosgattuk fel a régebbi írásokat, mert nem érezzük hozzá magunkban az erőt. Az oldalt reklámozó pólót viselő emberek száma szintén örvendetesen gyarapodik, ilyen téren sem fognak szűnni erőfeszítéseink a következő esztendőben.

Köszönünk tehát nagyon szépen mindenkinek mindent, hogy olvastatok, kommenteltetek, megjegyzéseket fűztetek, fotókat és sörélményeket osztottatok meg, söröket küldtetek és ajándékoztatok, hogy működtettétek és a hátatokon vittétek ezt az egészet. Hálásak vagyunk, komolyan.

Kívánunk hát minden szépet és jót nektek az új esztendőre. Jöjjön össze, amit terveztek, és amit szeretnétek, hogy összejöjjön. Igyatok jó, nem annyira jó és kifejezetten sz@r söröket, hiszen minden tisztességes érmének legalább három oldala van. Ha pedig ennek hatására kikívánkozik belőletek valami (nem arra gondolok, amit fel kell mosni), akkor gyertek, megbeszéljük. Maradjatok velünk továbbra is, olvassatok minket, mi nagyon fogunk igyekezni, hogy szerteágazó és szórakoztató tartalommal töltsük ki ezt a felületet. S hogy ez mennyire fog sikerülni? Mához egy esztendőre kielemezzük.

PS.: a Svetlé Výčepní nem egy hűdejó sör, íz- és illatvilága inkább az olcsó (illetve annak gondolt és mondott) eurolágerek irányába hajlik, mintsem a „csehes” pilsek felé, ám ennek ellenére még bőven a fogyasztható kategóriában landol. Ráadásul egyetlen olyan zavaró tulajdonsága sem volt, ami elterelte volna a figyelmünket az évzáró poszt megírásától. Ez a tulajdonság pedig egyre nagyobb erénynek számít a mai világban.

PPS.: a szavak száma 49844- re módosult.